Beszámolók

 

Amikor megkértek, hogy írjak pár sort a táborról, bevallom kicsit ideges lettem. Valószínűleg azért, mert fogalmam sem volt, hogyan mesélhetném el mindazt, ami velem történt a nyáron úgy, hogy még hasonlítani sem tudom semmihez, mert semmi, de semmi ehhez foghatót nem éltem még át. Aztán rájöttem, hogy éreztem már így. Az előtti héten, hogy hazajöttünk. Úgy éreztem képtelen leszek elmesélni az itthoniaknak, milyen volt, mivel ők úgy sem érthetik meg. Éppen ezért mielőtt elkezdetem volna leírni az én történetemet a táborral, az egyetlen olyan dologhoz fordultam ami még az agyamnál és a szívemnél is jobban őrzi az emlékeimet, a naplómhoz.

Barátok a világ minden egyes szegletéből. Család. Otthon. Olyan kötelékek, amelyekről az elején, amikor mindenki még csak mondogatta nekünk, mennyire össze fogunk majd forrni, álmodni sem mertem volna. Életem legmeghatározóbb négy hete. Ezt tudom mondani.  Sosem gondoltam, hogy ennyi hozzám hasonló ember van a világban, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint én és ugyanazok a dolgok foglalkoztatják őket, mint engem. A tábor összehozott velük, valamint segített megtalálni önmagam és kifejezni azt művészetekben, gondolkodásban.  A nyitottságunk és az érdeklődésünk az alapja az egésznek. Ez teszi annyira különlegessé. Az, hogy mi, azok akikért készült, mi is építjük fel, mi vezetjük napról napra. Köszönöm. Köszönök minden pillanatot, amit ezekkel az emberekkel tölthettem ezen a csodálatos, csodálatos helyen. Soha sem fogom elfelejteni. És köszönöm, hogy megteremtették ezt az elképesztő légkört, a légkört ahol nem csak jól éreztem magam, de megismertem lenyűgöző embereket és talán még lenyűgözőbb kultúrákat.

Szóval, hogy ha te, aki ezt most olvasod, épp azon vacillálsz jelentkezz-e, pont ahogyan én tettem körülbelül egy évvel ezelőtt, tedd meg. Mindenképpen tedd meg, mert nem sok ilyen élményben lehet része az embernek élete során! És becsülj meg minden percet, én megtettem mégsem volt elég. Ahogyan a tábor mosdójának egyik falán áll filctollal, gyöngybetűkkel: az örökkévalóság sem lenne elég. Egy dolgot tudok biztosan és ezt az idei nyártól kezdve mindig tudni fogom: I am from Camp  Rising Sun.

Ágoston Dorottya – Clinton – 2015


Mik voltak a táborral kapcsolatos elvárásaim?

  • 1: szerintem a barátok szerzése volt.
  • 2: talán a sportolás volt, mert megígértem magamnak, hogy a nyáron leadok pár kilót J.
  • 3: Alkossak valami maradandót.
  • 4: Átfogóbb képet kapjak a világról, más kultúrákról, illetve emberekről.
  • 5: Fejlesszem a nyelvtudásom.

Szerintem az volt a top 5 amit a tábortól vártam.

Melyek valósultak meg? Az első, a negyedik és az ötödik valósult meg teljesen. Rengeteg barátot szereztem, még többet is mint amennyit vártam. Ami nagyon fura volt, vagy inkább meglepő, hogy sokan nem is ismertek és mégis az első másodperctől barátként, bizalmasként tekintettek rám.

A negyedik az is érdekes tapasztalat. Sokszor hallottam, hogy más országokban az élet teljesen más… Én ebben nem hittem, hiszen mégiscsak mind emberek vagyunk. Hát ez így is van, viszont nagyon különbözünk. De ezt nem fejteném ki, hogy mik a különbségek, nem szeretném lelőni a poént a jövő táborozóinak. Illetve ez egy személyes megfigyelés. Lehet, hogy más egyáltalán nem úgy látta, mint én.

Az ötödik egy fura téma. Én a tábor előtt meg voltam elégedve a nyelvtudásommal. Azonban eléggé megdöbbentem, hogy mennyi mindent nem tudok. És közben jöttem rá, hogy nem baj még rengeteg időm van ezt fejleszteni. A tábor közben nem éreztem, hogy javult volna az angolom, viszont utána még én is meglepődtem, mert igenis sokat javult.

Milyen meglepő dolgokat tapasztaltam? Én ehhez a kérdéshez is úgy állok, hogy nem szeretném lelőni a poént a jövő táborozóinak. Akkor a legjobb, (szerintem) ha ezeket a dolgokat te magad fedezed fel.

Pintér András – Clinton (Fiú tábor) – 2015

 


Kedves Táborom,

 

Neked írom a következő beszámolót az élményekről, amelyeket teljesen átadni lehetetlen.

Nagyon szerencsés vagyok. 15 éves koromban felhívott az általános iskolai angoltanárom, hogy van a megyei újságban egy felhívás, amire szeretné, hogy jelentkezzek. Néhány kérdésre kellett választ küldeni egy megadott címre. Később volt egy 4 órás elbeszélgetés (főleg angolul) néhány korábbi táborozóval a világ dolgairól. Végül engem választottak, hogy képviseljem az országot 1998-ban az amerikai Red Hook-ban.

A tábor előtt még Magyarországon volt szerencsém találkozni a tábor akkori igazgatójával, viszont a fogadó családomat csak az óceán túlpartján ismertem meg az engem üdvözlő feliratok segítségével. Néhány napot New Yorkban töltöttünk, aztán kezdődött a tábor az erdőben.

A vízesés, a focipálya, az úszómedence, a mezők, a fák tetejére épített kilátók emlékezetesek, de a program és az ott levő emberek tették feledhetetlené a nyarat. Mi vezényeltük le a napokat, a felnőttek rendesek voltak, sok helyre elvittek minket a táboron kívülre is, otthon pedig hagyták, hogy csináljuk, amit kiterveltünk magunknak.

2003 nyarán kezdtem dolgozni Stendisben (Dánia), ami az én kamaszkori táboromtól két dologban különbözött. Először is ez egy lánytábor volt (én pedig fiútáborban voltam). Másodszor pedig itt tényleg nemzetközi volt a közösség: országonként egy diák érkezett, míg Amerikában a fele résztvevő USA-beli volt. Akár egy tündérmese, a dán tábor tényleg varázslatos volt. Színdarabot írtak, rendeztek és adtak elő a lányok a környék lakóinak, volt kirándulás Koppenhágába, sőt Brüsszelbe is!

2007-ben TT kérésére dolgoztam először a fiútáborban. A vízeséstől nem messze a folyó mentén van egy  szabadtéri színpad, ahol egy Shakespeare darabot mutattunk be, 4 hetes részleges próbálás után, díszlettel, jelmezzel, zenekarral és kellemes délutáni napsütéssel. 2008-ban elmosta az eső a Sok hűhó semmiért-et, de szerencsére van egy fedett színház is tábort átszelő úton, így végül nem maradt el az előadás.

2009-ben nem volt amerikai tábor (válság), Stendisben dolgoztam. Sajnos ez volt az utolsó év a dán tábor eddigi történetében. Nincs rá pénz. Szomorú.

Azért írtam a színdarabokról olyan sokat, mert úgynevezett dráma táboroztató voltam egészen 2010-ig. De nem a pozíciók számítanak, hanem az, hogy én a táborban otthon érzem magam. Rengeteg nagyszerű embert ismerek innen, jártam sokfelé a világban, és talán a táborozóimnak vissza tudok adni valamit abból a kedvességből és bizalomból, amit én kamaszként kaptam a kilencvenes évek végén.

2015 nyarán például 10 volt táborozómmal dolgozhattam együtt. Ennyire szerencsés vagyok. Neked pedig kedves táborom, köszönök mindent és még sok-sok kellemes nyarat kívánok.

Bucsku János – Red Hook – 1998, 2003-2012, 2015


Nekem a tábor óriási élmény volt. Igaz, hogy az első héten még eléggé meg voltam illetődve attól, hogy miközben az ember örül annak, hogy néhány értelmes mondatot ki tud nyögni, még barátokat is kell szereznie, de a második héten már nagyjából belejöttem a dologba. Addigra szereztem egész sok barátot és rájöttem, nem kell kényelmetlenül éreznem magamat attól, hogy nem beszélek folyékonyan angolul, mert úgyis megértenek.

A tábor előtt, ha néztem a híreket a különböző háborúkról, vagy természeti katasztrófákról, nem érintett annyira mélyen a dolog. Persze, mondtam, hogy “szegények” meg “jaj de szörnyű”, de egyáltalán nem úgy, mint most, hogy közeli barátaim élnek azokban az országokban. Így az ember majdnem személyes problémaként éli meg a dolgokat. A vörösiszap katasztrófa után például legalább tízen kérdeztek meg aggódva telefonon vagy facebookon, hogy ugye jól vagyok és nem történt semmi bajom.

Minden egyes ember nagyon nyitott volt, nem csak a különbségek elfogadásában vagy egymás problémáira hanem a másik kultúrájára is. Ha minden alkalommal, ha az otthonodról, országodról, szokásaidról mesélsz mindig azt mondják, hogy hú tök jó, elgondolkozol, hogy lehet, hogy tényleg tök jó, csak azért nem tűnik fel, mert ezzel nőttél fel. Ez nekem nagyon sokat segített abban, hogy közel kerüljek a saját, egyéni “kultúrámhoz”.

A tábor volt életem legjobb hét hete, és nagyon mélyen megmaradt bennem; nem volt még nap, hogy ne gondoltam volna az ottani élményekre vagy a barátaimra. Hét hét nem olyan hosszú idő, ezt leginkább az utolsó napokban érzi az ember, mégis nagyon közeli barátokat tudtam szerezni, hiszen szinte minden percben együtt voltunk.

Köszönöm szépen a lehetőséget!
Csapodi Borbála – Clinton – 2010


Mikor Zsóka, az egyesület vezetője megkért, hogy írjak élménybeszámolót a táborról, bevallom, egy picit bajban voltam. Hiszen nyilván értek konkrét, könnyen leírható élmények,-melyek cseppet sem elhanyalgolhatóak-, ám mégis úgy érzem, a nagyobb benyomást a „társadalmi”, mentális hatások tették. Azért fogalmaztam úgy, hogy társadalom, mert mi ott a két hónap alatt tulajdonképpen egy társadalmat alkottunk, aminek a tagjai ismerték egymást, így tisztában voltak egymás képességeivel is. Számomra ez meghatározó élmény volt, mert így ez a közösség a lehető legjobban működött, stressz nélkül, és a legtöbbször mindenki elégedett volt.

A tábor fő célja a vezetőkészség fejlesztése, oly módon érhető el a legjobban, ha a vezető keze alá egy jó és változatos alapanyagot, társaságot adunk. Ezt az előzetes válogatásokkal érik el a szervezők. (A „nagyon jó” szótól nem kell megijedni, a tábornak nem polihisztor zsenikre van szüksége, hanem változatos és talpraesett tizenéves gyerekekből álló, összetartó közösségre.) Így a vezetőnek már nem kell az alapanyag formálásával törődni, amire nyilvánvalóan egy nap alatt nincs is lehetőség, hanem egyből azok irányításával kezdhet el foglalkozni.

A másik, számomra szintén jelentős élményt az jelentette, hogy a tábor vége felé egy olyan hihetetlenül jó, szinte családi kapcsolat fűzte össze az ott lévő embereket, amit bármelyik közösség, akár család is megirigyelhetne. A barátságnak ez az erős formája olyan dolgokat tesz lehetővé melyekről elképzelni is nehéz. Például említeném: olyan konfliktusok nyugodt rendezése, melyek a való életben parázs vitákká alakultak volna, vagy a végletekig menő bizalom és őszinteség.

Sajnos nem tudom és egyben nem is látom értelmét leírni itt az összes élményemet, szerintem ez legyen elég ízelítőül és bárkinek nagyon ajánlom a tábort, én rengeteg mindent tanultam. Elsőre néhány feltétel és körülmény ijesztőnek hangzik, viszont az a két hónap az egész életét jobbá teheti annak aki odamegy, valamint a jelentkezéssel semmi sem dől el, és ha valaki jelentkezik azzal semmit sem veszíthet, viszont óriásit nyerhet.

Korompai István – Red Hook


Az európai Rising Sun táborban eltöltött két nyár legkedvesebb emlékeim közé tartozik. Az ott átélt, megtapasztalt, megtanult dolgok nagyban formálták gondolkodásmódomat, világszemléletemet, magamhoz és másokhoz fűződő kapcsolatomat.

A táborban sok barátot szereztem, és bár nem tartom annyi emberrel a kapcsolatot, amennyivel szeretném, néhány lánnyal ma is rendszeresen levelezünk, és közelebb érzem magam hozzájuk, mint sok itthoni ismerősömhöz… Önbizalmat adott, hogy a táborban mindenki elfogadott olyannak, amilyen voltam. Azóta talán itthon is kevésbé játszom szerepet, jobban merem vállalni önmagam. A tábor megtanított arra is, hogy kevésbé féljek a felelősségtől és néha, ha kell, akár a vezető szerep vállalásától. Ráébresztett arra is, hogy nyitottabbnak kell lennem: sok közös lehet bennünk olyan emberekkel is, akik elsőre tőlünk teljesen különbözőnek tűnnek.

A táborban mindannyian toleranciát tanultunk. Azóta tudom nem csak színleg, de valóban elfogadni sok más dolog mellett például a homoszexualitást is.

2000 nyarán meglátogatott minket Stendisben néhány régi CRS-es táborozó lány, akik a L. A. August Jonas Alapítvány Arise ösztöndíjának segítségével a nepáli menekülttáborban jártak. Az õ közvetítésükkel levelezni kezdtem egy bhutáni menekült fiúval, akivel máig tartjuk a kapcsolatot. Ennek az ügynek kapcsán hallottam először az Amnesty Internationalrõl, aminek később tagja is lettem. Úgy érzem, a táborban alakult ki bennük valamiféle szociális érzékenység, tenni vágyás…

Azzal, hogy részt vehettem a táborban, egy olyan csodálatos közösségnek lehettem a tagja, amire mindig vágytam, de előtte sehol sem találtam. Nagyon jó, hogy a CRS-testvériség része lehetek!
Czibor Eszter – Stendis – 2001-2002


Két nyarat volt alkalmam eltölteni a Camp Rising Sun-ban: egyet tizennégy és fél, egyet pedig huszonegy és fél évesen. Ez nem egyszerűen egy olyan tábor, ahova a világ minden tájáról érkező fiatalok csak azért gyűlnek össze, hogy világot lássanak és hatvanadmagukkal eltöltsenek egy kellemes nyarat az Amerikai Egyesült Államokban vagy Dániában. Nem is csak az a cél, hogy az angol nyelvet gyakorolják, se nem pusztán az, hogy gyönyörű természeti környezetben táborozzanak.

A Camp Rising Sun azért különleges, mert egy jól körvonalazható cél köré szerveződik a program. Ez pedig az, hogy a résztvevő gyerekekben felébredjen a magukért, egymásért és a közösségért való felelősség és tenni akarás érzése, és hogy a táborozás után olyan fiatalokként térjenek vissza otthonukba, akik érzékenyek a körülöttük lévő világ problémáira, képesek azokat felismerni, és – később – képesek is szűkebb vagy tágabb közösségükért önzetlenül tenni is.

Számomra a legmeghatározóbb élményt az a tény jelentette, hogy ez tábor – szemben az „igazi világgal” – egészen sajátos közeget jelent a benne résztvevő táborozók és nevelők számára. Mivel mindenki idegenként érkezik és csak önmagát hozza, mindenki „tiszta lappal indul”. Olyan társakkal találkozhat és beszélgethet nyíltan, akikkel ezt otthon az ottani körülmények miatt nem tehette volna meg. Olyan, az egész világot érintő kérdések megvitatására van lehetőség, amelyekről otthon esetleg egyáltalán nem esik szó. (Itt elég talán emlékeimből azt az estét felidéznem, amikor a palesztin táborozó lány elmesélte, hogy az intifáda óta milyenek körülmények Jeruzsálemben, és hogy o ezt palesztin tinédzserként hogyan éli meg. Az izraeli táborozó lány a végén könnyek között ment oda hozzá és ölelte meg.) A tábor alatt mindenkinek lehetősége van személyiségének olyan oldalait megismerni, amelyek otthon esetleg a környezet miatt rejtve voltak. A fiatalok emberséget, toleranciát, önzetlenséget, kreativitást tanulnak egymástól. Fontos megjegyezni, hogy valóban egymástól tanulnak, hiszen ebben az életkorban a kortársak szerepe a legmeghatározóbb. A tábor minden szempontból nélkülözi az “iskolás” jelleget, ami azt is jelenti, hogy – természetesen a józan ész által meghatározott keretek között – a gyerekek közössége demokratikus alapon a tábori közösség életét érintő számos kérdésről önállóan és felelősen dönt.

Magyar gyerekként különösen nagy hatást tett rám, hogy mindez olyan környezetben zajlott, amelyben meghatározó volt a demokratikus formák tudatos és komoly alkalmazása. Ezzel itthon kortárs környezetben azóta sem igen találkoztam. A demokratikus működésnek nélkülözhetetlen feltétele, hogy a szereplők önálló kezdeményezésekkel, felelősen gondolkodva, bátran véleményt nyilvánítva részt vegyenek a közösségi döntéshozatalban, és akarjanak, illetve merjenek is beleszólni az életüket érintő kérdésekbe. A Camp Rising Sun olyan közeget is jelent, ahol a gyerekek ezzel a lehetőséggel valóban élhetnek, és élnek is.

A társakon keresztül számtalan olyan kérdéssel is találkoztam, amelyekkel kapcsolatban minden gondolkodó embernek előbb-utóbb állást kell foglalnia. A tábor jellegéből fakadóan ezek a kérdések ebben a nemzetközi és minden szempontból vegyes környezetben sokkal előbb és gyakrabban fogalmazódtak meg, mint ahogy egyébként előkerültek volna, hiszen itthoni környezetem a táborhoz viszonyítva jóval homogénebb volt. A társakkal való együttgondolkodás új nézőpontok megismeréséhez segített hozzá, hiszen volt idő arra, hogy közösen beszélgessünk, együtt dolgozzunk, alkossunk, sportoljunk, és se az iskola, se a család ne vonja el a figyelmünket egymás és önmagunk felfedezésétől. Nem csoda, hogy egy ilyen nyár alatt sokszor egy életen át tartó barátságok szövődnek, és ez tartja életben a Camp Rising Sun szellemét a táboron kívül is.

Azt hiszem, ebből a táborból a világra nyitott, értelmes és gondolkodó fiatalok profitálnak leginkább. Ők képesek arra, hogy az őket ért hatásokat kritikus értelmük szűrőjén átengedjék, és csak azt fogadják el, amivel egyetértenek. Úgy tudnak reagálni a tapasztalt új élményekre, kérdésekre, problémákra, hogy az a saját és a szűkebb vagy tágabb közösségük javára válik, hiszen a tábor legfontosabb célja, hogy a gyerekekben kisarjadjon az önzetlen gondolkodásmód és az önkéntes segítőkészség csírája. Ha ez a készségük a tábor után öt-tíz-húsz-ötven év után is megmarad, van esély arra, hogy a világ egy kicsit jobb legyen, és a Camp Rising Sun-ban eltöltött nyár meghozza gyümölcsét.
Ritter Eszter – Clinton – 1994, 2001